2010. szeptember 11., szombat

Én és a Mankám

Tudjátok, van olyan, amikor az ember hiába mondja magának, hogy "már majdnem 22 vagy, minek kell neked ilyesmi?!", mert néha abszolút nem számít. Mint ahogy akkor sem számított, amikor lecsaptam a Mankámra :)
Amikor annak idején rábukkantam a Vattacukorhajú lányra, teljesen elvarázsolt. Ahogy megjelentek a Mankák, egyből rajongó lettem, és éreztem, hogy nekem KELL egy :) Nincs magyarázat, nincs megfelelő válasz arra, hogy miért, hogy mit csinálnék vele... csak KELL és kész.
Amikor a Belső kertben a kiállításon voltam, és találkoztam Mónikával, végignézegettem az összeset. De nem éreztem úgy, hogy bármelyik is az enyém akarna lenni. Bár nagyon szép volt mind, valahogy mégsem...
Aztán a napokban megpillantottam "Ő"-t! :) Csodás színes flanel pizsiben, pirospozsgás arccal, lehunyt szemmel... Igazán fess :) Hát szóval, ő az enyém! És nagyon büszke vagyok rá! Remélem sok közös kalandunk lesz, egyelőre az ágyam sarkában szundizik :))


5 megjegyzés:

Viktória írta...

Őt én is nézegettem:)
Tetszik ez a fotó rólatok!

Piroseper írta...

Ismerem az érzést! :D

Zizou írta...

Én is sokszor így érzek :)! És én sem tudom megállni utána, hogy ne vegyem meg...

Névtelen írta...

erre szokták azt mondani, hogy 'akit az istenek szeretnek, meghagyják örök gyereknek'
:))

Mónika írta...

:)) nagyon klassz kép!
közben már kaptam tőle mailt, hogy nagyon jól érzi magát nálad:)