Tudjátok, van olyan, amikor az ember hiába mondja magának, hogy "már majdnem 22 vagy, minek kell neked ilyesmi?!", mert néha abszolút nem számít. Mint ahogy akkor sem számított, amikor lecsaptam a Mankámra :)
Amikor annak idején rábukkantam a Vattacukorhajú lányra, teljesen elvarázsolt. Ahogy megjelentek a Mankák, egyből rajongó lettem, és éreztem, hogy nekem KELL egy :) Nincs magyarázat, nincs megfelelő válasz arra, hogy miért, hogy mit csinálnék vele... csak KELL és kész.
Amikor a Belső kertben a kiállításon voltam, és találkoztam Mónikával, végignézegettem az összeset. De nem éreztem úgy, hogy bármelyik is az enyém akarna lenni. Bár nagyon szép volt mind, valahogy mégsem...
Aztán a napokban megpillantottam "Ő"-t! :) Csodás színes flanel pizsiben, pirospozsgás arccal, lehunyt szemmel... Igazán fess :) Hát szóval, ő az enyém! És nagyon büszke vagyok rá! Remélem sok közös kalandunk lesz, egyelőre az ágyam sarkában szundizik :))
2010. szeptember 11., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
5 megjegyzés:
Őt én is nézegettem:)
Tetszik ez a fotó rólatok!
Ismerem az érzést! :D
Én is sokszor így érzek :)! És én sem tudom megállni utána, hogy ne vegyem meg...
erre szokták azt mondani, hogy 'akit az istenek szeretnek, meghagyják örök gyereknek'
:))
:)) nagyon klassz kép!
közben már kaptam tőle mailt, hogy nagyon jól érzi magát nálad:)
Megjegyzés küldése